Biobia

Végre eljutottam a dühömből oda, hogy éhes vagyok…. gyors ebédet kéne csinálni fél kettőkor….. persze, hogy nem gondoskodtam magamról….. A dühöm pedig abból adódott, hogy bementem a szobába, és a redőny résein kinézve valami dulakodást láttam-gondoltam az utcán…. Egy nagy darab férfi, egy kisebb és egy nő….. El kezdtem félni, mert az éjszaka nagyon furcsa hangok jöttek a szomszédból, és az elmém azonnal azt gyártotta, hogy annak a folytatása….. Mivel nem hagyták abba, és féltem, hogy előbb utóbb bejönnek a Házba és itt folytatódik….. és tudom, hogy nem szabad belekeveredni….. kivittem a szemetet…. és akkor azt láttam, hogy egy nő és két férfi dolgozó éppen levágja az ablak előtti sövényt…. Itt következett a 3 az 1-ben: megkönnyebbülés, hogy nem folytatódik az éjszakai sztori, majd jött, hogy milyen bolond is vagyok, milyen előfeltevések születnek azonnal bennem (már éjszaka előjött egy kamaszkori élmény a nő-csapat előli menekülésünkről barátnőmmel, és az előítéletek kuszasága több mint egy hete itt motoszkál bennem, és gyűröm le, mert én nem lehetek előítéletes) a szomszédban lakó turistákról, …..tehát először magamra lettem dühös….. és csak utána észleltem, még egyszer kimentem az utcára, hogy micsoda? Augusztusban csonkra vágják a sövényt?..... Brutál dühös lettem, lefényképeztem és posztot írtam róla….. a gombaszárítmányokkal foglalkoztam, hogy lenyugtassam magam, de azzal is csak a dühöm fokozódott, hogy milyen pocsékok az új szárítók (tönkre ment a húsz éves kapcsolója), mindent átraktam más szárítókra a napra (csak éjjel mikor nekiálltam, nem sütött a Nap)…. mire elkészültem vele, bebárányfelhősödött…. a K. életbe, megint jön ez a szemerkélős árnyas délután, nem lehet benne szárítani…… a füge is bepunnyadt a napaszalóban, el kell mosni a tálcákat…. egyre fáradtabb vagyok…. ja, nem ebédeltem, nem ittam…. Jó, eszek gombás tésztát…. jó lesz, amit a gyerekeknek vettem, én nem szoktam tésztát enni….. Mi van ezzel a tésztával, hogy nem lehet megfőzni? Régen az volt a baja, hogy szétfőtt, mert nem volt elég tojás benne…. Most mitől ilyen kemény megfőzve is?.... melegítem a tegnap szedett és lepirított szuper gombámat…. és közben kitalálom, végre jön a kreativitás, - akkor nem leszek elveszve tovább- hogy túrót is teszek és csusza lesz, jaj de jó lesz…. A túró elveszik a tésztán, mintha nem is tettem volna rá…. Itt tart a bolti túró?...... Vissza a dühöngéshez, jó akkor teszek még túrót meg tejfölt a tányéromban rá, hogy legalább túrósnak látsszon…. na és ekkor kimegyek a kertbe, hogy megegyem….. és akkor észreveszem a Méhbalzsam színét😀….. megszórom a szirmokkal a tésztát és-- beszaladok a fényképezőért,hátha felteszem a receptet, jó fényt keresek, megvan - el kezdem enni…. és finom….. és jönnek a szép történetek közben az elmémben sorban….. elsőre, hogy mekkora élmény volt mikor az asztalosaim megajándékoztak ezzel a szép növénnyel, a jóságukkal, a biobiás vágódeszkákkal, hogy azóta is mindig számíthatok rájuk, ha csak egy képet kell feltenni a falra, akkor is  ….. aztán jön, hogy milyen jó, hogy tegnap ilyen szerencsés voltam a gombászásban, hogy májgombát is találtam …. meg sok molyhos tinórut, este a gyűjtőm meg hozott egy csomó vargányát…. és milyen jó volt tegnap egyedül az erdőben  ….. és ott nem féltem a vaddisznók közt, az az én terepem…. milyen jó azoknak, akik ott élhetnek, ahol szocializálódtak, például a gyerekeim…. Vajon tudják, hogy ez mekkora érték? Megőrzik ezt az értéket, vagy elmennek, mert itt egyre nehezebb?.... igen, most végre sírok és ezzel kint lesz….. igen ez a legnagyobb félelmem ….. én csak egy szőlőhegyről jöttem egy kisvárosba és mennyi-mennyi változást kell megszokni…. és nem csak a saját veszteségemtől félek- a távnagymamaságtól, hanem az unokáimat is nagyon féltem egy nem megtanult másik világtól.
Ilyen a hullámzás, már többször írtam róla….. aki benne van, annak azért, hogy lássa, hogy nincs egyedül, aki pedig nem ilyen depisen dauerolt, az értse a göndör-családtagjait. Van, amikor hónapokig jó, és modjuk egy hónapig is nagyon gödör….. van, amikor naponta váltakozik, van, amikor percenként, vagy meghatározhatatlanul rövid időintervallumokként….. Nekem mindig a születésnapom környéke a legnehezebb…. Napok óta tudatosan pihentetem magam a sok bevállalás teljesítése közt, harcolva a kimerüléssel, hogy idén ne vegyen le a lábamról.
Pozitív gomb visszanyomva. 😀

Idén augusztusban lesz új életem 5. születésnapja.

Gondoltam, majd akkor írok, hogy milyen hatalmas fejlődésen mentem át, az elmúlt egy évben és főleg idén tavasszal. Rájöttem egy új technikára, hogyan edzzem a rövidtávú memóriám, hogy újra tudjak nem csak soros, hanem párhuzamos dolgokat is irányítani. A koordinációs központom sérült, ha emlékeztek és minden tevékenységemre rányomta a bélyegét.

Nagyon örültem, hogy soros dolgokat tudok már csinálni és ez adott újra önbizalmat. Sokáig nem mertem élesben dolgozni, csak önkéntesként, vagy Fazekas Bálint séffel, akinek volt türelme hozzám és egy-két kateringet, vagy főzős-csapatépítést megcsináltunk együtt. Az önkéntességhez nagyon jó segítséget kaptam Bogárdi Alíztól a Pécsbányai Közösségi Házban, ahol terepi szöszmötöléseket, fermentáló-műhelyeket vezethettem úgy, hogy a meghirdetés, a felelősség, a "főnök-szerep" az övé volt. Időnként pici aprópénz is csurrant-cseppent.... és egyszercsak kitalálta, hogy pézért dolgozzak vele egy projektben egy gimnáziumi osztállyal az iskolában.... agyon izgultam magam, de a "tanítás-módszertan" gyakorlatomat elővéve olyan foglalkozást csináltunk, hogy a 30 fiatal egyszerre dolgozott egy normál osztályteremben egy 45 perces órán, minden elkészült, mindent megettek és olyan rendben hagytuk a termet, ahogy találtuk.... ez adta a "vérszemet", amivel később elvállaltam egy másodikos osztályt a Biobia házikóhoz a kemencés-kincsvadászós programra, amilyet a kovid-előtt csináltunk a csapattal, de azóta a csapatból mindenki dolgozik valahol másutt.... elátkoztam magam ezerszer, meg még ezerszer, hogy ugyanott vagyok, ahol régen, hogy nem tudok "NEM"-et mondani az ismerős tanítónéninek....... Szerencsére Dudás Zolival tudtam előre az időpontot egyeztetni, és tudtam, hogy ő a kulcsember a nyugalmával, és biztos működni fog a kemencés elem, mert nemcsak fűteni tudja, hanem megsütni is a pomposokat és szereti, ha a gyerekek ott sertepertélnek vele....... kimentem a helyszínre, kemence rendben, ház, rendben, csak egy pici kaszálás kell az asztal körül (mert minden sárga volt épp a zergevirágtól az égig érő fűben- amit csak elvirágzás után kaszálunk)..... igen, felhívtam Zolit, igen le tud kaszálni előző nap...... és akkor lesétáltam a patakmederhez, hogy megnézzem és bejárjam a kincsvadászat útvonalát....... már a hang gyanús lett.... 6 éve ebben a patakban nem folyt víz..... és most folyik újra, és csobog, és élet van újra a környékén (A NY_Mecsekben vagyunk, ahol a hatalmas tölgyekből is egy csomó kiszáradt az elmúlt két év extrémen aszályos nyarában, a védett bokor-erdőről nem is beszélve).....::😀😀😀😀😀...... OK, de hogy lesz a forgószínpad második "állomása" - ami nélkül ez a program nem megvalósítható...... Jó, még van két hét, tudok egy másik kincsvadászat útvonalat csinálni, bejárni, térképet, teendőket rajzolni, másoltatni hozzá...... 😀 Nagy örömömre egy sokkal jobbat találok ki mint a régiek, a fiam lemásolja, amit kell, mert az én agyam a nyomtatáshoz sem elég, még-már ebben a szuper állapotában sem..... az egyik kincs nincs meg - pedig a rókakoponya kulcs, napokkal később csalánszedés közben megtalálom a fűben - a szomszéd kisfiú eljátszotta az ablakból - mindent, ami kellhet beviszek a házba egy kosárban, hogy majd amikor ki kell raknom, akkor ne találjam meg........ a 3. "állomás" a kézműves- Nati sajna szakkört vezet ebben az időpontban,

Orsinak olyan lett a munkája, hogy nem tud elszabadulni egész napra, Andi Erdélybe ment...... fogynak a napok, ő sem ér rá, ő sem, ő sem.... és akkor egyik reggel egy olyan álomból ébredek, hogy ég a tető..... szerencsére tudom, hogy ez egy tipikus szorongás-álom, és azt is tudom, hogy addig nem csinálhatok semmit, amíg nem találtam kézművest, mert megzakkanok...... Eszembe jut Szilvi, tudom, hogy játszóházban jól elboldogul az asztalánál az érdeklődő gyerekekkel..... van egy csomó szárított levendula, szívecske varrás, mindenki hazaviheti, ez jó lesz, szerencsére Szilvi elvállalja..... együtt megyünk a buszon az eseményre, és egyszercsak Petra is felszáll (őt Szilvi hívta önkéntesnek)..... minden menni fog.... Zoli a helyszínen, előkészítve, ami kell..... a gyerekek leülnek eszegetni-iszogatni, hellyel ismerkednek, addig én kirakom a kincseket és a "teendőket".... nem hoztam szemüveget- amilyen gyorsan csak tudom leállítom a pánikom...... kirakom a kincseket .... visszarohanok és indulhat a hármas-forgószínpad...... 😀Hozzuk ki a lisztet, mondom a gyerekeknek, hogy itt most dolgozni kell, mert másképp nem lesz ebéd.... az egyik kisfiú megszeppen: " De hát Bia néni ezt a port, hogy fogjuk megenni?".... aztán megdagasztottuk..... Szilviéknél kiderült micsoda az a fényes és varrni lehet vele.... a kincsek jól szuperáltak és ma már mindenki tudja, hogy a róka nem lakhat abban a lukban, ahol a koponyáját találták, mert ő "várlakó", és a bagoly bizony köpköd.... mindmegettük a közösen elkészített ebédet, mertr "dőltek ki az éhségtől"...... egy napot csak feküdtem utána a szobámban és tudtam, hogy nem lehetek többet "főnök szerepben"...... Hogy miért pont most írtam erről? 😀😀😀

Kettős okom van (húúú és teljesen eltértem az eredeti tárgytól - hogyan is edzem a memóriám, hogy tudjak kettőt, hármat az egyben).... Az egyik ok, hogy újra tudok írni a Biobia oldalra, mert Ádám unokám megfejtette, hogy mi is a gáz, állítólag csak annyi volt, hogy véletlenül odanyomtam valahova valamit és ettől semmit nem láttam, hogy íródna ebben a mezőben, ahol most írok. Visszaállította és akkor most mehet újra az oldal.... de ez nem elég az íráshoz, ahozz flow is köll!!! ..... az pedig abból van, hogy megcsináltuk Fazekas Bálinttal és a csapatával az első nagy közös ökokateringünket egy ökoesküvőn..... és lett "főnököm", és azt csinálhattam benne, amit szeretek, és Ő volt a felelős - és zseniális lett az asztal, és minden időre ott volt, a kemencés sültek is abban az állapotban, mintha ott vettük volna ki a kemencéből.... és a vendégek visszajelzéseiben meg lehetett fürödni........😀 és még mindig nem tudjátok, hogy mi a köze az írásnak a képhez.... hát az, hogy egy picinyt többet sikerült gyűjtenem a csigerekhez, mint amennyi kellett, és most itt száradnak a napaszalóban..... és csak kinyitom az ajtaját, beleszagolok és tudom, hogy egy jó főnökkel még sok szép ökokateringet csinálhatunk, persze, ha nem rug ki. ....😀😀😀 az ökolagziról majd más poszt lesz a közeljövőben.😀

Sztrók-on-túl 4 évvel

63. születésnapom másnapreggele van. Nem ittam alkoholt. Ajándékba kaptam „ A REMÉNY KÖNYVE Túlélési útmutató veszélyeztetett bolygónk számára”-t. Olvasom-még nagyon az elején tartok- és végre folynak a könnyeim…. bennem ragadt a tegnapi nap feszültsége, pedig – ha többször fel is ébredtem – végig aludtam az éjszakát. Amikor felébredtem, mindig tépelődtem egy kicsit és aztán hálát adtam az Univerzumnak meg a Jó Istenemnek, meg a Sorsnak a tegnapi napért, és kértem, hogy segítsen visszaaludni és sikerült….. és most itt a flow, amiben lehet írni, csak el ne menjen….. az biztos, hogy visszanövesztem a hosszú hajam, ez jelképes….. Sokszor hasonlítottatok J.G.-hoz. Mindig zavarban voltam olyankor, hogy hasonlíthatnék én erre a nagyemberre, a csodálatos természetvédőre…. Igen, tanítvány, követő vagyok. Örülök, hogy személyesen ismerem, és annak is, hogy találkozásunkkor megerősödött bennem a hitelessége, a PÉDAKÉP. Jó helyen élek, hiszen sehova nem kellett mennem, hogy összetalálkozhassunk, Ő jött Pécsre.
Jó, hogy itt élünk mindannyian, akik a közvetlen családom, így össze tudunk jönni egy-egy jeles alkalmat megünnepelni, mint például tegnap, az én születésnapomon. Két gyerek, egy meny és egy vő (a korábbi vő is felköszönt, ahogy hozza az egyik unokát), négy unoka, egy kamaszodó fiú- aki a hét elején ríkatott meg, egy épp kamaszodni induló (testében tökéletes nagymama lenyomat és még ezen felül is sok hasonlóság- érzem a nézéséből, a szavaiból, hogy elkezdődött valami a lelkében, ami nagyon emlékezetes nekem, hosszasan búcsúzunk, mikor mennek el, és még vár a szeme valami csak neki szóló szeretet-megerősítést, ahogy utolsóként megy ki a kapun és még visszatekint rám) leány, egy épp két nap múlva 6 éves kislány, akivel együtt ünnepelünk és őszinte, áradó szeretettel a szemét rámszegezve tudja megköszönni és megdicsérni az eperlekváros tortát, egy kétésféléves kisleánka, akiért nagyon aggódtam a nehéz születésből adódóan, aki a tegnapi nap örömét adja, semmit nem érzékelve a megülő feszültségből és egy szélforgót „szerezve” a kedves felső szomszéd erkélyéről, mindenkit „megfujat”, kacag és kacagtat és T. – öt hónapja társam, „a mama új szerelme”, aki becsülendő erőfeszítéseket tesz, hogy megszerezze két középső unokám elfogadó szeretetét is, nincs könnyű dolga.
…. a tegnap feszkósan indul, alig aludtam az éjszaka, előző éjszaka is csak keveset, délelőtt csúcsosul már egy hányingerig jutó kimerültséggel, közben folyamatosan csörög a telefonom, távoli családtagok, barátok, ismerősök, fontos barátnők, pótlányok köszöntenek, nehezen tudok örülni…. próbálok aludni, nem megy, szerelmemet megijesztem (lehet, hogy megint egy beteg nő az életében?- ez persze az én fantáziám), azért a fekvés, pihenés segít. Összeszedem magam, hazajövök, az aktuális növénymentő locsolás segít aktivizálódnom. Felteszem a kukoricát főni, megkenem a piskótát, nem szép a teteje, olvasztok rá egy kis csokit, szép színes újrahasznosított gyertyákat választok, még a gyerekeim tortáin lehettek először- a fiókban szunnyadnak egy dobozban (bár most éppen a mosogatóban  a többi csetres közt)…. Szerencsére nem kell aggódnom a vendéglátáson, mert a lányom ajándéka, hogy készen hozza az általam „megrendelt” vacsorát…..
…..lányomék jóval a megbeszélt öt előtt érkeznek a sok finomsággal. A vőmmel egész nap sütöttek-főztek, hogy minden az ígértek szerint meglegyen, és nem ebédeltek, hogy legyen a vacsorának kellő helye A nagy kamasz éhes, szuper- apukás, elsőpecás, nagyhalas élményes nyaralásból jön, hol egy sütivel, hol egy rántott hússal a kezében dekázik az udvaron, a fiúk kiviszik az asztalt az udvarra, lányommal megterítünk, a lányomék egyik cigi, másik cigi, a legkisebb egy fagyitölcsért idéző játékkal pacsál a szomszédság medencéjéhez ágaskodva a folyamatos „ne igyál belőle, nem szabad” vezényszavak közt, én a kovászos uborkát teszem a tányérra bent, csörög a kaputelefon, T. is megérkezik – nagyon szép szülinapi üdvözlőkártya versikével és saját személyes vallomással (azóta már elolvastam egypárszor és betettem könyvjelzőnek a Goodall-könyvbe…….
….. öt óra körül csörög a lányom telefonja, a fiamék kis késéssel fognak érkezni….. a feszültség kezd újra tapinthatóvá válni bennem is….. úgy döntünk, neki ülünk a vacsorának hárman, a kicsit nem lehet kivonni a medencés fagyizás varázsából, a nagy kamasz már jól lakott, folyamatosan kérik a szülők, hogy vigyázzon a picire, de ő csak a szemével hajlandó az asztalnál ülve, „ne!, nem szabad!.... nem lehet meginni!”- hangzanak a szülői vezényszavak, háttal ülök, egy kicsit fordulok, hogy lássam mennyire van veszélyben…. látom, hogy játszmázik a mozdulatokkal, csak szeretne békességben vizezni…. folytatom a pálcikás rántotthusi szopogatását….
….. Fiamék jönnek, tudják a kódot. Először a „kamaszodó” köszönt a maga készítette fineszes képeslappal, képeslapban gyufásdobozszerű postai csomag ragasztva, a kihúzott fakkban az újabb képeslap, amin a nekem szóló szeretetteljes „nemmindennagymamakapilyet” üzenet lapul…. a majdnem 6 éves türelmesen várja, hogy nővérével végezzünk és akkor ő is átadja a kezében szorongatott „pirosat”, csak így közelről ismerem fel, hogy majdnem félévszázados kedvenc csokim és megkapom a másik kezében szorongatott rajzocskát is, csak annyit tesz hozzá, hogy „a képen vizimanók vannak”, a türelmes szülők is csatlakoznak a szép csipkével átkötött könyvajándékkal és puszikkal……..
……Újra az asztalnál az udvaron.…. „Ti már megvacsoráztatok?”….. Izlik a rántotthusi, kerti uborka, vásárcsarnokos savanyúság…. lányom és vőm elnézést kér a sötét szín miatt, megbeszéljük a vizes olajat, egyetértünk mennyire nehéz vele boldogulni…. a mákos-meggyes süti - igazán belejött a lányom a sütés-főzésbe, és mindent a rendelésem szerint- kedves ötlet és ajándék anya tehermentesítése és még finom is…. Vőm és T. hangját hallom közben, ahogy az aktuális politikát elemzik a közmédia szerint „ősszel Németországban másfélmilliós…”, és egyetértenek, hallom a menyemet, ahogy csak maga számára kiprésel a szájából egy fél mondatot, hogy és „hogy itt mi lesz?....”….Igen, ezt a fél mondatot én is mondhattam volna…. Feszkómat visszatolom egy alacsonyabb szintre és megkérem a társaságot, hogy a szülinapomon ne politizáljanak…. Két napja már megkértem a párom, hogy ne ecseteljen nekem lelkesen olyan híreket, amiről már korábbi beszélgetéseink alapján tudja, hogy nem értek egyet vele, legyen tapintatos a témában….. Pontosan tudom, hogy a négy évvel ezelőtti sztrók egy irdatlan feszkó eredménye, egy olyan játszmáé, amiben sokkal ügyesebb volt az ellenfél mint én, és legyőzött, és veszélybe került az építményem…. Tanulom képviselni magam, és tanulom észrevenni a helyzeteket, amikor nő a feszkó. Délelőtt a párom nappalijában feküdve, a hányingerrel és gondolataimmal küzdve abban maradtam magammal, hogy ezen a szülinapomon megvédem magam egy újabb sztróktól….
….. egy darabig élveztük a legkisebb szélforgóját, aztán előszedtük a szomszéd kisfiúhoz betársult három nagyobb unokát és meggyújtotta a menyem a szép színes gyertyákat és a 6 éves nagy örömmel fedezte fel apró ajándékait…… ízlett a torta…. a fiam félrehúzódott a telefonjával…. én T.-vel üldögéltem…. a menyem felajánlotta a kiskertem locsolását, és erőst locsolta is…. Lányomék elfáradtak, vőmnek holnap újra kezdődik a nehéz fizikai munka-menni készültek…. bent elosztottuk a maradékokat….. a konyhaablakból láttam, hogy a fiam az asztal egyik végén telefonozik magában, T. a tér szemben lévő pontján szintén az ujjával görget…. lányomékat kikísérjük….. T. az új játékkal játszik a hatévessel, folyamatosan irányítva, nehogy baleset legyen….. aztán picinyke baleset lesz, megdörzsölődik a szemhéj…. közben a fiam kap egy pici csípést: „Jöhetnél locsolni Te is”….. megy…. a hatéves kap egy uborkakarikát anyukától a szemére….. T. elbúcsúzik, ő is fáradt és még dolga van….
…..már egyszer írtam róla, hogy a kertészkedés milyen jótékony hatású a stresszoldásra…. a menyem azt mondja, hogy a legszebb magaságyás, amit valaha látott, elgondolkodik, hogy Ő mit termeszthetne az erkélyükön, ahogy a magaságyás feletti erkélyen is fut a sütőtök indája, és épp kint dolgozott a gazda, míg mi ünnepeltünk….. Szedünk a szépséges és ízes uborkákból, paprikákból, paradicsomokból….. összepakoljuk az elemózsiákat, ajándékokat…… kikísérem őket és a kamaszodó visszanéz a kapuból azzal a bizonyos tekintettel.
… és most újra eleredtek a könnyeim, mint reggel, amikor nekiláttam az írásnak…. mert közben félkettő lett. írni csak lassan lehet.
…. és közben jött még egy gondolatsor, amit nem építettem be. Lehet, hogy azért kaptam T.-t, akit nagyon szeretek, hogy rajta keresztül megtanuljam hogyan lehet a különböző politikai nézőpontjainkat kirekeszteni, hogy boldogok lehessünk? Hiszen ő is nagyon jó ember, meg én is, hasonló alapértékrendszerrel…. és olyan jó melegen érintve lenni, együttrezegni. Most akkor mi van?
…. lehet, hogy azért kaptam, hogy rajta keresztül megtanuljam, hogy hogyan segítsek majd a kamasznak, vagy a kamaszodónak, vagy a még kicsiknek, hogyha belefutnak a nemliberálisba, vagy a liberálisba hogyan emelkedjenek ezen felül? Lehet, hogy ezzel a tapasztalattal segíthetem majd a gyerekeimet, ha a menyük, vejük, ipájuk, napájuk nem az ő álláspontjukon lesz?

Sztrók-on-túl

Itt ülök a városi udvarban a rigófüttyben –ami most különösen hangos, mert a szomszéd macska bőszen figyeli a komposzton hullott almát csipegető rigót- és végre írok. Napok óta tervezgetem, de mindig vannak, valami sürgősebbek. Itt ülök a magaságyással és aszalóval szemben, mögöttük a nyári almafa, a szederfa-eperfa (kinek mi 😀) és az óriás fügefa…. Sokat ülök itt, ha itthon vagyok –csak több itthon is van, a Mézeskalácsnál, a barátomnál, és sokszor csak annyi ez az itthon, amíg meglocsolok és szaladok tovább. Megálltam egy hete, mert éreztem, hogy merülök le, és a lábam is megállított egy kis viszérproblémával.
Minden reggel itt kertészkedek, aztán itt ragadok valamivel…. almát aprítok a szárítóba, megszáradt gyógynövényeket morzsolok a leendő téli teákba, két napig Rogerst olvastam, kovászolom az uborkát, porcsint…. most így, egy magaságynyi kerten keresztül kapcsolódok a Természethez…. időnként elmegyek valahova egy picit, a barátomhoz, a lányomat meglátogatni, a filozófia kurzusra, a szívműtött barátnőt meglátogatni, a fiamékhoz az erkélynyi virágoskertet locsolni …. kicsi ez a város és nagyon jó találkozásokba futok bele régi ismerősökkel, vagy ismeretlenekkel …. negyed órát ültem egy buszmegállóban a padon és azt figyeltem, hogy a szemben lévő panel teraszán hogyan locsolja egy fiatalember az ültetvényét, és milyen elégedett, jól értelemben büszke, kisimult lesz közben az arca…. igen, kell egy kis kert, akármekkora is, hogy mindennap legyen vele dolgunk és örömünk egyszerre.
Lassan négy éve lesz, hogy megállított a SZTRÓK-ban fizikai valót nyerő SORS. ezek a napok segítenek emlékezni mi minden történt azóta. (be kell jönnöm a konyhába folytatni, mert megérkezett a szomszédba egy pasi, aki annyira hangosan telefonál, hogy nem tudok befele figyelni)
Kialakítottam egy nekem való ritmust és nagyon jól éreztem benne magam. Tavasszal megérkezett egy újabb szerelem –volt néhány lilaködös az életemben, de az a lángolás mindig átsegített valami nehézségen, nem bánom őket, konkrétan a sztrókot megelőző életmentő volt szerintem. A sok halni akarás után élni akartam. Szóval ez a tavasz sem múlott el szerelem nélkül és végre egy olyan szerelem, amiben valaki a tenyerén hordoz időnként-ezt is megélhettem…. aztán eljutunk egy olyan pontig, amikor féltékeny leszek és a regressziós spirál alján találom magam egy pillanat alatt…. eljövök, visszahúzódom ősasszony kuckómba a Jakab-hegyre és ott lehet gondolkodni a hűs tölgyfák alatt a világ zaja nélküli madárcsivitelésben….. szerencsére dolgom is akad, egy korábbi fogadás koszos edényeit mosogathatom…. persze először tüzet kell rakjak, hogy vizet melegítsek hozzá….. mosogatok- jó a sima esővízben tapicskolni….. elfárad a lábam, lefekszek a fa alá olvasgatni, levettem még otthon a polcról Rogerst és betettem a hátizsákba, hátha kiolvasok belőle valami okosságot a folytatáshoz, és telitalálat volt, tényleg kiolvastam 😁Jókedvűen megyek be a városba és tudom a folytatást, békésen keresem a barátom, és milyen jó, hogy nem léptem le, mint szoktam, nem rúgtam fel valami fontosat idő előtt…. és jó a folytatás…… a városban a filozófia kurzusra menve összefutok egy régi „szerelemmel”, aki búcsúzóul azt mondja: „Szépen öregszel Bia”…. azon a bizonyos regressziós spirálon vissza is van út, sokszor egy pillanat alatt. Innentől ismét tudatában vagyok, hogy szép vagyok, jó vagyok…… csak ne lennék olyan sérülékeny, persze akkor valószínű szenvedélyes sem lennék és azért pedig nagy kár lenne…
Mindenesetre nagyon fontos új oldalammal ismerkedem, hogy nem kell tovább ásni és dagonyázni a saját leértékelésem közepette, hanem be kell engedni valami új „csinálást” és közben gondolkodni, elemezni, helyet adni valami új működési lehetőségnek, jó döntéseket hozni….. szóval nem kell folytatnom a szerelmem ritmusában – aki még mindig robog a munkában- élést, nem kell az ő életét élnem, folytathatom a magamét és kapcsolódhatok ebből a magaméból hozzá. Szeretni magam nagyon nehéz.
Igen először a kertészkedés gyógyító hatásáról akartam írni, de aztán ahogy elkezdtem rájöttem ez az öngyógyítás nemcsak kertészkedés. Egy napon át szinte csak fotóztam a kertben, nézegessétek a képeket, ha van kedvetek.
…. és még valami. Nem jöttem rá, mi segítene a lábamon, és tegnap az is megjött. Tegnap végig gondoltam, hogy OK. hétfőn elmegyek orvoshoz, megvitatom vele. Már előző este rájöttem, hogy van itthon vénás kenőcsöm, bekentem, ügyeltem az ivásra, és hogy ne legyek napon…. ahogy jöttem hazafele a szívoperált barátnőmtől és gondolkodtam a buszon, beugrott, hogy amíg nem voltam ennyire gyógyszerellenes, nyaranként szedtem valamit, mintha valami kapszula lett volna…. a buszról leszállva bementem a gyógyszertárba … és elkezdtem mondani a velem szemben a pult mögött kontakt nélkül, rezzenéstelenül álló lánynak, hogy évekkel ezelőtt valami kapszula segített a viszereimen nyaranta…. lassan sztrókosan….semmi választ nem észleltem az arcán, már kezdett bennem feljönni az előítélet, és a feladás, amikor megkérdezte Biztos, hogy kapszula?.... lehet, hogy rosszul emlékszem….. Detralex? Iggggeeennnnn. Tényleg nem kapszula, hosszukás tabletta. Már szedem és tudom hogy újra tudok járni a nyáron is 😀