Békés. Jó.

 

Egész héten a halál-témában voltam. Talán A seregéllyel kezdődött. Filmet kerestem és ezt találtam. Még soha nem írtam kommentet a Maroknyi moziba, de most valahogy nem tudtam megállni, hogy ne írjam oda mennyire szép volt. Eltelt egy nap, vagy kettő is, amikor eszembe jutott egy barátom, aki a rákkal küzd éppen, és kemózik…. gondoltam, megkérdezem hogy van…… éppen megnézte a seregélyt, és nagy emlékezésben, mert pár nap és tíz éves (lenne) a két éves korában meghalt fia, a „zsivány kislegény”. Beavatódtam a történetbe szép írások elolvasásával, nemcsak a fiúéba, az apáéba is. „Az atyai szeretet örök”…. és az írás végén „kikacagja a halált”. Ezt nem értem. Foglalkoztat, hogy én kikacagom-e a halált bármilyen összefüggésben? Biztos, hogy nem kacagom ki, tisztelem – talán ez az a szó, ami mostanra előkerült az agyamból. Jó, hogy nem adtam fel a kikacagásnál, és tovább és tovább gondoltam, sorban segítőkre akadtam….. jött még egy film, a kínai séfes, aki Finnországba megy kisfiával – akinek meghalt az anyukája (az ő párja)bicikli balesetben…..
….aztán a történések a való életben, a héten volt tíz éves a „nagylány” unokám, aztán pár nap múlva két éves a legkisebb unokaleánka, ahogy vele voltam természetesen velem volt az angyal-legényke is…… egy 29 éves „nyakatört” fiúval dolgoztam.... aztán a „nagy unokáimmal” színházban voltam „Valahol Európában” és a szünetben beszélgettem egy apával (29 éves volt mikor fia született, az én legnagyobb unokám), aki katona, és bennem azonnal elindult a vezérhangya Ukrajnába……. még sok idő volt az éjszakához egyedül otthon, így hát jöjjön egy film…. mindig a találomra választás, magyar, biztos jó, nézzük: VAN. 29 éves fiatalember gondolkodik: „csak úgy meghalok” – az utcán, - a villamoson, -a boltban…. nem tudom hány variáció…. egyedül vagyok… magány….sérelmek…. próbálkozások….. nagy hülyeségekbe keveredések….. egy nő, aki elhagyott, egy nő, aki megmenthetne, egy nő, aki istenments, hogy megmentsen….külföld…. vissza….. „talán meghalok csak úgy”….. szaladás, nehogy elvesszen az új gondolat: „megírom a könyvet”.
Nyugodtan aludtam egész éjszaka.
Hányszor de hányszor nyírtam ki a családom különféle balesetekben az iszonyat moziban, ami ment a fejemben éveken keresztül, hogy egyedül legyek, , ne cipeljem azt a rengeteg felelősséget, és akkor milyen jó lesz…. aztán küzdhettem a bűntudattal, hogy hogy a JóIstenbe lehet ilyeneket gondolni?..... aztán mennyit dolgoztam rajta, hogy ne legyen ez a mozi, és szerencsére már vagy 15 éve nincs is.
Aztán vagy négy éve el kezdtem óhajtani a halált. Ez már nem mozi volt, hanem kívánság, nem volt hozzá se kép, se hang…. egyszerűen jó lett volna kibújni a hatalmas monstrum alól, amit magamra építettem, vagy csak letenni a kiba..ott hátizsákot és megpihenni…… és ezt a kívánságom meghallhatták, mert egyszercsak a Hold fényében az éjszakában az erdőben ott állt előttem a pasi….. őrült szerelem, átmozgatta az összes sejtemet, kacagtatott és ríkatott, a jó mélyre gyömöszölt érzelmek kiszabadultak és össze-vissza dobáltak kényük-kedvük szerint, nem járt eszemben a halál….. és akkor jött a sztrók, aztán gyorsan megint jött, és kétszer is „meghalhattam”. A másodikra nem emlékszem, mert bealudtam…… de az első, az eddigi életem legszebb pillanata volt. Nincs gondolat, nincsenek hangok se kint, se bent, nincs semmilyen felelősség, semmi kell, semmi kétely, csak a béke, a csend, és a nyugalom.
Lassan négy éve lesz, hogy szervezem újjá az életem. Hullámzok rendesen, de egy ideje nem borulok ki a csónakból az alsó hullámban sem. Megtanultam rajta maradni. Sokszor görcsösen kapaszkodom, minden izmom, ínam, ízületem, emésztő szervem befeszül, egyszer-egyszer pedig sikerül érzelmeim megragadni. Ma éppen a szomorúságot és a fájdalmat. Végre találkoztam velük. Anyukám halála úgy felszabadított, hogy le lehet tenni egész életem eddigi leghosszabban tartó felelősségét, hogy csak az örömöt engedtem be, azt is csak egy picit….. és aztán újra jött az örök-kétség. Jó vagyok, vagy rossz?
Ma az 5-ritmuson három órán át nem foglalkoztam a kérdéssel. Az installáció, a zene, a ritmus, a vezető és a társak hozzá segítettek a gyászomhoz. Köszönöm.
(29 éves koromban már öt éve múlt, hogy meghalt a 35 napos Évám és kivágták anyai testrészem)