Nem volt szükséges válaszolni rá, mert Réka, ahogy kimondta, odébb is dobta a terítőt, nem volt alkalmas, hogy megterítsen vele.
…. és aztán nem volt fontos, mert palacsintát sütött, feldobta, rázogatta a játékserpenyőben, megettük, dédinek is adott belőle. Dédi kekeckedett, hogy ezt nem is lehet megenni, fintorokat vágott és gúnyos volt: -„Ez csak játék!”

Réka elcsendesedett és valami tanulóst szeretett volna találni, amivel elvonulhat…. Nem találtuk az igazit, úgyhogy meseolvasgatás lett belőle, az egyetlen gyerekkori mesekönyvem került elő, a „Kását főz a kisegér”. Vajon ki firkálta össze? Lehettem-e én? Vagy a Gyuresz? Vagy valaki gyerekkori játszópajtásom? Vagy Ádám? „Könyveket nem szabad összefirkálni.” – állapítja meg. Lapozunk tovább, gyönyörűen kifestett tulipános rajz (ebben a mesekönyvben apró színezők is vannak) –„ Ezt te festetted mama?” –Igen, én. ….
…. Dédinek pisilni kell….. Visszakapcsolódom Rékához….. Dédinek vacsora kell, ha lehetne azonnal….. Dédinek készítek vacsorát, Réka szenved az ágyamon, hiányzik apa…. Megbeszéljük, hogy nem sokára jön. -Nem alszol itt, jön érted. …. -„Majd, ha a dédi meghal”- csúszik ki belőle egy sóhajtással…… - Dédi alszik ám éjszaka, itt alhattok. – válaszolom.
…. és pontosan tudom, hogy nem ez a kérdés, hanem, hogy megváltozott az életünk, a lehetőségeink, a mamának lett egy „dédi kisbabája”.
Most dédi „rózsafűzérezik”. Én pedig mosom a terítőt és azon gondolkozom, hogyan lehet még jobban megszervezni, hogy a dédi-kisbaba is kiegyensúlyozott legyen és az unokáimmal is tudjak kapcsolódni . A legkisebbre a legféltékenyebb, azt már megszerveztem, hogy én mentem hozzájuk, és dédire vigyázott a „dédi-szitter”. Két órát töltöttem el az „egyévessel” kettesben, a szülőket szabadságoltam. …. Dédinek pisilni kell….. Hatalmas élmény volt, ahogy rákapcsolódhattam a ténykedésére és csak figyeltem, ha szükséges volt segítségére voltam egy aprósággal, odébb másztam vele olykor, hogy közelebb lehessek…… és végig olyan közel voltam, hogy fürdőzhettem a gondtalan világában.