Hol több figyelmünk van egymásra, hol kevesebb. Hol az egyikünk virágzik, hol a másikunk…. de amikor összetalálkozunk, az az egy biztos, hogy nem arról fog szólni a csevej, hogy mit főztünk, vagy milyen blúzt vettünk, pedig aztán egyikünknek se mindegy, hogy mit húzunk fel…. szóval seperc alatt odatolakszik az Élet…. aztán hol az egyikünk sérül be a másikra, hol a másikunk és mindig van egy harmadik, aki próbálja az egyensúlyt újra igazgatni….. most én voltam az „igazgató”, talán pont egy éve, meg éppen én voltam besérülve, de nagyon, a mai besérültre, és akkor a mai „tuti” volt az „igazgató”, felhívott a séta után és olyan jókat mondott, hogy minden elrendeződött…

 

Hazaérve mosogatnom kéne végre, de itt tolakszanak, mit tolakszanak, tülekednek ezek a gondolatok, és idecitáltak egy virágot, amivel tegnap egy másik kiránduláson, ahol szintén hárman voltunk csajok- véletlen szerveződve, mit szórakoztam, hogy le tudjam fényképezni a szürkeségben. Már magam sem értettem magam.

Ha nincs ezer illatos hunyor virágom tárolva, akkor egy sem…. de egy olyan fényt láttam ezen a virágon azokban a pillanatokban, mikor picit ki tudott kandikálni a Nap, hogy szerettem volna a képet, megfoghatóan is magammal hozni.

 

 

Azt már csak itthon vettem észre, hogy ebbe a hunyorba korábban belemartak, de kinőtte, benőtte, begyógyította és kivirágzott, és pompázik a fényben, bátran vállalva sérültségét….. ez a csészelevél így sérülten is óvta a benne szunnyadó virágot……. igen, vannak traumáink, kicsik is, nagyok is…. lehet, hogy egyszer elhisszük, hogy fénylő virágok vagyunk….. és lehet, hogy egyszer egy olyan pillanatban találkozunk, amikor éppen mind a hárman fényben fürdőzünk?