Őrizgetem a kertemben és mindig mindenkinek osztogatom ezt a tájepret. A gyerekkorom íze. Az eper, kedves emberek nem kemény, hanem puha, grízes, szétomlik a szájban... Persze a piacon csak egy-két órát mutatna jól, nem lehetne a világ másik végébe szállítani. De régen nem is volt erre szükség. A cserkúti asszonyok a fejükön a kosárban gyalog elvitték a mai orvosi egyetemig Pécsre, és ott villamosra szálltak, azzal eljutottak a piacra és megörvendeztették a városi népeket. Mindenki várta az epret, a cukorborsót, a málnát, a zöldbabot....nem volt hűtés, fagyasztás. Volt a várakozás, a vágyakozás. A vágy mindig fokozza az örömöt. Egyszer egy pszichodráma játékban egy hölgy vágya voltam, aki évekig vágyakozott egy férfikollégája után, a férje lett és sok év távlatából is vissza tudnak ide csatolódni..... Szóval csak azt akarom mondani, hogy egy mindennapos tevékenységünkből, az evésből kihagytuk a "vágy" nevű örömforrást..... Az eper ízű eper most érik. Amikor az elsőt bekaptam a kertben, szétáradt bennem az öröm.