Sztrók-on-túl 2019.09.18.
Tegnap a buszon odaültem egy ötvenes barnabőrű férfi mellé, aki olyan nyíltan tekintett előre és hívogatott bennünket, hogy üljünk mellé. Napszemüveg volt rajta, de így is átjött. Mentem hátra és először egy lány mellé akartam leülni, de aztán mégis a férfit választottam. Lehupantam, és azt mondta, hogy köszöni a bizalmat, mert manapság abból van a legkevesebb. Beszélgetést kezdeményezett velem. Furcsa volt, mert az emberek zombik a buszon és a legutolsó gondolatukban sincs benne, hogy így is telhetne ez az idő, és máris nem lenne "kidobott".
Hamar odajutottunk, hogy ő is és én is túl vagyunk egy sztrókon. Ő három éve, én egy. Mikor megkérdeztem, hogy mit dolgozik, azt mondta, hogy "még mindig álláskereső vagyok". Csőszerelő volt, a nehéz fizikai munkát nem tudja csinálni. Elvégezte a Munkaügyi Központ több átképző tanfolyamát, de sajnos eddig még sehova nem vették fel.
Én is keresem a megoldást az életem visszalévő részére. Szerencsésebb vagyok mint ő, mert közben hatvan
éves lettem és ez kétféle lehetőséget is hozott.
Azt hittem tavaly, hazajőve a kórházból, hogy dolgozom, mint régen. Jöttek is a megrendelések a kateringre, mint régen. Megszerveztem, több ember segítségére volt szükségem, mint régen. Iszonyat feszültséggel járt, és mire mindent és mindenkit kifizettem, rá kellett jönnöm, hogy ez így nem megy, nekem semmi nem marad belőle, ez így nem rentábilis. Beláttam, hogy táppénzre kell mennem. Mondta a körzeti dokim, hogy akármeddig táppénzen lehetek a sztrókkal, illetve a rokkantságimat is elindíthatjuk.... Nem, nem, nem! Én nem azért akarok harcolni, hogy rokkant legyek és orvosi rendelők várótermében töltsem az időm. Én dolgozni akarok!... és akartam, és akartam.... újra visszamentem táppénzről.... akartam és akartam és dolgoztam. Az "akarás" nagyon viszi az energiát, egy csomó feszkóval jár, még hozzá jön néhány családi megnemértés, egy szeretett családtag halála és kipukkad a lufi, és jön a depresszió... Rossz döntések sora... Újra táppénz... Terápiák... Megszületik az IGEN a VÁLTOZTATÁSra.
Eladjuk életünk művét, a romokból felépítt autentikus, békés, sokaknak örömöt adó Biobia portát. Életterünket, hajlékunkat és munkahelyünket.
Közben lelkesen kitalálom, hogy a volt Mézeskalácsházikó kulcsosházunkban, a Biobia Házikóban fogok dolgozni. Csapatot szervezek, építem a Biobia Brigádot, belelkesítem őket, aztán megint lehúz a depreszió. Megint táppénz, legalább az a havi negyven legyen.
Sikerül eladni a portát. A lányomék helyzete megoldva, visszaköltöznek Pécsre. Én hova menjek? Kinézek
Cserkúton egy szép parasztházat kerttel. Lefoglalózom.... aztán ráerősít a depresszió, rájövök, hogy ez a felújítás nekem nem fog menni egyedül.Visszamondom. Bukjuk a millió foglalót. Hova menjek? Július elejéig el kell költöznöm. Hova? Pécs? Lakáskeresés. Pécs. Uránváros... Garzont szeretnék. Cetliket dobálok be, ragasztok ki, ahol tudom, hogy garzonok vannak, ismerősöket kérek a keresésre.... Nincs... Nagyon rosszkor keresek lakást Pécsen, mindenki a külföldi egyetemistákból akar megélni és garzont vesz, hogy jó borsos áron kiadja nekik. Horror árak szutykokért is.... Egyre nő a feszültség és egyre nagyobbra hizlalom a depit is bennem. Végre találok három hirdetést a neten, amit meg is nézek.
Benézek a Hunyadi utcai udvarba, és tudom, hogy megvan, megérkeztem. Itt fogok lakni. Igen, egy garzont is vettünk hozzá. Szeretek itt lenni... Kevés rezsi, rendben. Lakásom az már van. De miből fogok élni?
Közben eljutok oda, hogy a céget meg kell szüntetni. Nem tudok céget irányítani. Egy kis egyszerű Bt-t megszüntetni is rengeteg feladat, idő és pénz. Szerencsére a könyvelőm szuper a szakmájában és csodálatos ember, mindenben segít, felír, elmagyaráz, újra elmagyaráz, figyelmeztet, ír, telefonál,irányít....
Nem maradhatok tovább táppénzen, a cégfelszámolás alatt már nem járható út... Jó, de hogy húzom ki addig, míg újra lesz pénzem? Eladom szeretett kis Citroenem. Kiszámolom, hogy ebből elleszek.
Nem regisztrálnak be munkanélkülinek. Hiába a várakozás megaláztatásai, az ott töltött temérdek idő... " majd, ha a Cégbiróság bejegyzi a megszűnést". Újabb összeomlás. Megint a már jól ismert "vigasztalhatatlan sírós kisbaba". Kiírom a dühöm,régi kedves ismerősöm jelentkezik a Facén, hogy segíthet-e. Segít, fellebbezünk és rábeszél a rokkantsági kérelemre is.... Tájékoztat, megírja, kitölti, összekészíti, lemásolja.... Elfáradok, megkérdezi haza kísérjen-e. Iszok és hazasétálok. Másnap elbuszozok a kérelemmel a "Rehab"-hoz kertvárosba.
Lehet, hogy nyugdíjelősegélyes leszek egyszer végre, vagy rokkant nyugdíjas. Aki többet ad, győzött. :) Lényeg az, hogy mindkettő mellett tudok dolgozni alkalmilag.... mert a cél, továbbra is az, hogy ami képességeim megmaradtak, azokat felhasználva tanítani, szemléletformálni tudjak, mert erre születtem. A dolgozásra....ezt tanultam meg otthon az önfenntartó parasztcsaládban.
... és most Orsit várom éppen, hogy megbeszéljük, mit is tudunk csinálni a Biobia Házikóban és a Vadonban a Jakab-hegyen. Tegnap Natival beszéltem, pénteken a könyvelőhöz megyünk, hogy tudjuk pontosan, hogyan is lesz az ő vállalkozásában az én " alkalmi munkásságom".... Balázs várja, hogy a honlapot aktualizáljuk. Új brigádtagok küldik a bemutatkozásukat, hogy őket is fel tudjuk tenni az éterbe .....
......és alig várom, hogy meghirdethessem a Biobia Klub első találkozását Pécsen.